„Egy évet kell kibírni”, „bírjuk ki valahogy ezt az egy évet”, és aztán jobb lesz – egyre magabiztosabb a baloldal

A demokráciának – sok hibája mellett – megvan az az előnye, hogy a politikai küzdelmek fizikai erőszak nélkül is megvívhatók, ritkán folyik a vér, és szinte nullára redukálható az emberveszteség. A döntés azonban itt sem pusztán négyévente egy napra, illetve a szavazófülkére koncentrálódik,

Ebből mostanában különösen sok kijutott nekünk, főként az ellenzék jóvoltából: hídlezárások, tiszás gyűlés a Duna-parton, kétfarkúak pénisz-alakzatra felfűzött menetelése az Andrássy úton és környékén, de a kormánypártiak is jelenlétükkel nyomatékosították a Millenárison, hogy

ha egy magyarok által választott képviselő a hazája amortizációjáért dolgozik.

A megmozdulások egyik járulékos hadszíntere a számháború. Pártállástól, szimpátiától, beesési szögtől függően mindenki másképp számol be arról, hol hányan voltak, s ebből próbál levonni tanulságokat. Pedig botorság lenne ebből következtetni mondjuk arra, hogy a szarkasztikus alapötletre épülő szürreális kutyaista vonulás hasonló jelentőségű vagy támogatottságú, mint a második legerősebb párt európai parlamenti képviselőjének nyílt hazaárulására adott reakció. Ha a mennyiségből minőségre akarnánk következtetni, mondhatnánk, hogy

Mégis oktalanság volna 2026-ban futóprogrammal indulni a győzelem reményében.

A tüntetésekre, az állampolgárok véleményének szabad kinyilvánítására természetesen szükség van, és egy normális országban ez nem is okoz gondot. A felsorolt megannyi demonstráció önmagában bizonyítja, hogy nálunk ez tényleg nem is jelent problémát. Ugyanakkor a leendő választások eredményéről vagy a teljes társadalom világképéről nem sokat árul el a megjelentek létszáma.

Emlékezhetünk, 2002 tavaszán

A közvélemény-kutatók is magabiztos győzelmet jósoltak. Valójában hiába mozdult meg több százezernyi aktív szimpatizáns és jelent meg az adott város lakosságának 10-20 százaléka a rendezvényen – az otthon maradók érzéseit nem ismerhettük meg. 

többször is megtöltve a Hősök terét, de mint utóbb kiderült, jóformán a teljes szavazóbázis 30-40 %-a ott volt. Ezért például irreleváns, hogy melyik performansz lett a leglátogatottabb.

A Kutyapárt „mindenki legyen egyforma” szlogenű abszurditása addig érdekes, amíg hatalomhoz nem jutnak, mert akkor vagy fel kell adniuk a teljes tagadásra és iróniára épülő programjukat (de ha ezt teszik, végül is becsapják a választóikat), vagy totális káoszba vezetik a rájuk bízott területet. Az, hogy ők mégsem valamiféle középen álló, farkaikkal mindenhová egyaránt csapó függetlenek, az abból is látszik, hogy

„Egy évet kell kibírni”, nyilatkozta Kovács Gergely pártelnök, „itt azért most már nem nagyon sikerül a kormánynak semmi, a gazdaságunk is milyen állapotban van, a fizetések is. Bírjuk ki valahogy ezt az egy évet, aztán majd jön egy másik, aki talán tudja, mit kell csinálni, de igazából ennél bárki jobban tudja csinálni, mint ami most van.” És ha kétségeink lettek volna az oldalválasztásukat illetően, még hozzáteszi, hogy a „korrupció mellett

Szerinte elképesztően káros, hogy mennyi energiát fordítanak arra, hogy az emberek gyűlöljék egymást.

A baloldal sok hamis toposza közül az egyik az, mely szerint a kormány kelti a gyűlöletet. Nem attól nyílik ki az emberek zsebében a bicska, hogy a hazánkat gyalázzák, árulják, a nemzeti érdekeinket sutba vágják egyes személyek és körök (migráció, háború, határon túliak esetében mindig a magyar érdekkel szemben beszélnek, cselekednek). Nem az okoz dühöt, hogy

És ha e provokációkra halk és szolid reakciók mellett kicsit durvábbak is érkeznek, akkor ők széttárják a karjukat: nem értik, mi ez az agresszió, csak a szeretetet hirdetik, mindenki érezze jól magát, és élhessen, ahogy neki tetszik. Csakhogy az már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában is szerepelt, hogy a szabadság annyit jelent, hogy mindent szabad, ami másnak nem árt.

ami Magyarország szuverenitását éppen úgy érinti, mint a magyar nemzetiségű emberek jogait vagy a magyar állampolgárok gazdasági kilátásait. 

Szerencsére, úgy tűnik, ennek az álhumánus, hazugra hangszerelt szeretethimnuszos kommunikációnak vége, mert

És akinek már nagyon viszket a tenyere az elsumákolt rendszerváltástól kezdve Bokros-csomagon és pufajkás-kormányon át a szemkilövető Böszme országlásáig (sőt azon is túl, a – saját bevallása szerint – fasiszták és kommunisták koalíciójának élére álló Márki-Zayig és a most Kollár Kinga hangján deklarált nyílt hungarofóbiáig) húzódó eseményektől, az hajlamos azt mondani:

Ugyanakkor kérdés, jók-e ezek a kiélezett szituációk (tüntetés–ellentüntetés–ellen-ellentüntetés), ami egyfajta polgárháborús pszichózist okoz. Értem én a többpártrendszer lényegét és fontosságát (magam is skandáltam 1989 tüntetésein, hogy „többpártrendszert!"), de végzetes megosztottságot okoz(hat).

és mindenképpen a megosztásra játszik. Ahogy láttuk, bárki emeli fel a zászlójukat, azonnal hazaárulókkal veszi magát körül.

Harmincöt évnyi modern európai többpártrendszer után az ember hajlamos azt érezni, hogy ez a fajta megosztottság kizárja a mindenkori „NER” lehetőségét. Azért jó lenne megúszni a Ferdinánd–Szapolyai, a kuruc–labanc, a király vagy császár, a német szövetséges vs moszkovita és a pesti srác kontra ávósok véres leszámolását,

***

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Csudai Sándor)